of" - mondaná az angol. "Elbagatellizál" - mondaná a magyar, ha mondana ilyet. S hogy miért jut eszembe ez? Még mindig A lét elviselhetetlen könnyűségének terhe nyomaszt. Az, hogy miért nem tudok, miért nem akarok azonosulni a főszereplőkkel. Az, hogy miért kell távolságot tartanom az életüktől, bármennyire fiktív világról legyen is szó.
Kundera ezekkel a gondolatokkal indítja a regényt:
"Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig. Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?
Az örök visszatérés mítosza per negationem azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit. . . ."
Majd a fejezet lezárásaként ezt írja:
"A minap hihetetlen érzelmi megnyilvánuláson kaptam rajta magam: egy Hitlerről szóló könyvet lapozgattam, és némelyik fénykép láttán elérzékenyültem: ugyanis a gyermekkoromat idézték fel bennem, mely egybeesett a háborúval; néhány rokonom Hitler koncentrációs táboraiban pusztult el, de mi volt a haláluk ahhoz képest, hogy Hitler fényképei életem tovatűnő idejére emlékeztettek, az időre, mely nem tér vissza.
Ez a Hitlerrel való kibékülés mélységes erkölcsi perverzió bizonyítéka, mely összefügg a visszatérés tényét lényegileg tagadó világgal, mert az ilyen világban minden előre megbocsáttatik, következésképp minden cinikusan megengedtetik."
Ami a legjobban zavar Kundera történetében, ami miatt már az első pillanattól képtelen voltam önmagukban elfogadni a benne ábrázolt jellemeket, az éppen ez a "mélységes erkölcsi perverzió", ez a "minden . . . megengedtetik" volt. Mert a regény világa nem egyszerűen súlytalan, hanem - és talán nem véletlen, hogy Kundera épp Nietzschére hivatkozik - Isten-telen is. A megbocsátás nem isteni kegyelemből fakad, hanem közönséges logikai levezetés eredménye; cinikus erkölcstagadás.
Ám számomra pont a "cinikusan" szóban rejlő irónia lehet a közvetett bizonyítéka annak, hogy maga Kundera sem azonosul teljes mértékben az általa létrehozott fikcióval.
Nem lehet véletlen az sem, hogy a főszereplőt, Tomášt a felkínált megváltás pillanatában ismerjük meg, a nőket önző módon kihasználó promiszkuitásáról pedig csak ez után értesülünk. A szerelmes Tomášt ugyanis nehéz elítélni, még nekem is nehéz, a pusztán a testi élvezeteknek adózó hedonistát ellenben képtelen vagyok megérteni, s különösen elfogadni. Viselkedését még az sem mentené, hogy hivatásában kitűnik, ráadásul orvos, aki az életek megmentésére esküdött fel. Akkor pedig miért haragszom rá, és miért nem haragszom rá igazán?
Nagyszüleimtől felvilágosult, ám mélyen vallásos nevelést kaptam, és ugyan kamaszként elutasítottam az egyházat, nem tudok levetkőzni bizonyos erkölcsi gátlásokat. Nem tudom megérteni például azt, ha valaki önzésből, kéjvágyból vagy puszta sekélyességből szándékosan kihasznál másokat. Ahogy azt sem tudom megérteni, miért degradálódott kizárólag tranziens örömet nyújtó szexszé a szeretkezés. Azt, hogy Tomáš miért nem képes még a szerelem megismerése után sem lemondani a futó vagy sekélyes kalandokról.
Kundera azzal menti Tomášt, hogy a szexuális hódításokban azt az egymilliomodrészt keresi, amiben minden nő különbözik a többitől. Voltaképp elfogadható ürügy. Melyik férfi ne érezte volna még, hogy minden - legalábbis minden neki tetsző - nőt magáévá kell tennie? S hogy miért? Hogy úgymond teljes változatosságában (azaz teljességében) ismerhesse meg (birtokolja?) a világot. Legtöbben mégis ellenállunk a kísértésnek, mert felelősséggel tartozunk azért, akit, ha csak pár röpke órára is, de magunkhoz kötünk fizikailag. És most nemcsak a hetedik bibliai parancsolatra gondolok (ami eredeti fordításban annyit mond: ne légy házasságtörő), hanem arra a rossz érzésre, amely természetesen kell(ene) elfogjon minket, ha olyan érzelemmentes kapcsolatba invesztáltunk, ami pontosan attól lenne szép, és - ami fontosabb - igazolható, ha érzelmekkel töltődne fel, Kundera szavaival élve, a "költői emlékezet" birodalmába tartozna. Tomáš költői emlékezetébe viszont kizárólag Tereza költözött. Akkor mégis miért csalja meg?
Emberileg nehezen védhető a viselkedése. Gyarló, esendő, végső soron gyenge ember, de feloldozást pontosan az a kegyelem adhatna, aminek (meg)létét rögtön a regény elején elvetni látszik Kundera; avagy az altruizmus belső késztetése, amit pedig a "minden . . . megengedtetik" negál. Ez bizony komoly (erkölcsi) feszültséget kelt bennem.
Kunderának mégis sikerül megváltania Tomášt azzal, hogy Tomáš karrierje egyetlen publikált írása miatt, amit a Tereza iránti szerelmének kezdete, egy buta metafora - az Oidipusz mítoszhoz való hasonlóság - ihletett, derékba törik. Amikor a rendszer felelősségre vonja őt lázítás okán, és arra kéri, tagadja meg a cikkben leírtakat, Tomáš elbizonytalanodik. Nem erkölcsi döntést hoz, csupán addig tanakodik, amíg nem marad választása.
Az én szememben mindenekelőtt e sodródás, a reménytelenség, az eseményekkel szembeni kikelés látszólagos értelmetlensége adhat okot a megbocsátásra. Ehhez viszont ki kell lépnem a szerelem és a hódítások hétköznapi világának síkjából, és distanciálva, egy nagyobb szerkezetben kell tekintenem a történetet. Mert a tetteinket nem szabad elbagatellizálni; az élet nem súlytalan, nem lehet az. Botlásaink elnézéséhez átfogóbb, súlyosabb keretet kell találni, legyen az metafizikai vagy fikciós, de a "nem ítélhetek" parancsa erkölcsi vákuumban nekem nem elég erős.
Kundera ezekkel a gondolatokkal indítja a regényt:
"Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig. Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?
Az örök visszatérés mítosza per negationem azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit. . . ."
Majd a fejezet lezárásaként ezt írja:
"A minap hihetetlen érzelmi megnyilvánuláson kaptam rajta magam: egy Hitlerről szóló könyvet lapozgattam, és némelyik fénykép láttán elérzékenyültem: ugyanis a gyermekkoromat idézték fel bennem, mely egybeesett a háborúval; néhány rokonom Hitler koncentrációs táboraiban pusztult el, de mi volt a haláluk ahhoz képest, hogy Hitler fényképei életem tovatűnő idejére emlékeztettek, az időre, mely nem tér vissza.
Ez a Hitlerrel való kibékülés mélységes erkölcsi perverzió bizonyítéka, mely összefügg a visszatérés tényét lényegileg tagadó világgal, mert az ilyen világban minden előre megbocsáttatik, következésképp minden cinikusan megengedtetik."
Ami a legjobban zavar Kundera történetében, ami miatt már az első pillanattól képtelen voltam önmagukban elfogadni a benne ábrázolt jellemeket, az éppen ez a "mélységes erkölcsi perverzió", ez a "minden . . . megengedtetik" volt. Mert a regény világa nem egyszerűen súlytalan, hanem - és talán nem véletlen, hogy Kundera épp Nietzschére hivatkozik - Isten-telen is. A megbocsátás nem isteni kegyelemből fakad, hanem közönséges logikai levezetés eredménye; cinikus erkölcstagadás.
Ám számomra pont a "cinikusan" szóban rejlő irónia lehet a közvetett bizonyítéka annak, hogy maga Kundera sem azonosul teljes mértékben az általa létrehozott fikcióval.
Nem lehet véletlen az sem, hogy a főszereplőt, Tomášt a felkínált megváltás pillanatában ismerjük meg, a nőket önző módon kihasználó promiszkuitásáról pedig csak ez után értesülünk. A szerelmes Tomášt ugyanis nehéz elítélni, még nekem is nehéz, a pusztán a testi élvezeteknek adózó hedonistát ellenben képtelen vagyok megérteni, s különösen elfogadni. Viselkedését még az sem mentené, hogy hivatásában kitűnik, ráadásul orvos, aki az életek megmentésére esküdött fel. Akkor pedig miért haragszom rá, és miért nem haragszom rá igazán?
Nagyszüleimtől felvilágosult, ám mélyen vallásos nevelést kaptam, és ugyan kamaszként elutasítottam az egyházat, nem tudok levetkőzni bizonyos erkölcsi gátlásokat. Nem tudom megérteni például azt, ha valaki önzésből, kéjvágyból vagy puszta sekélyességből szándékosan kihasznál másokat. Ahogy azt sem tudom megérteni, miért degradálódott kizárólag tranziens örömet nyújtó szexszé a szeretkezés. Azt, hogy Tomáš miért nem képes még a szerelem megismerése után sem lemondani a futó vagy sekélyes kalandokról.
Kundera azzal menti Tomášt, hogy a szexuális hódításokban azt az egymilliomodrészt keresi, amiben minden nő különbözik a többitől. Voltaképp elfogadható ürügy. Melyik férfi ne érezte volna még, hogy minden - legalábbis minden neki tetsző - nőt magáévá kell tennie? S hogy miért? Hogy úgymond teljes változatosságában (azaz teljességében) ismerhesse meg (birtokolja?) a világot. Legtöbben mégis ellenállunk a kísértésnek, mert felelősséggel tartozunk azért, akit, ha csak pár röpke órára is, de magunkhoz kötünk fizikailag. És most nemcsak a hetedik bibliai parancsolatra gondolok (ami eredeti fordításban annyit mond: ne légy házasságtörő), hanem arra a rossz érzésre, amely természetesen kell(ene) elfogjon minket, ha olyan érzelemmentes kapcsolatba invesztáltunk, ami pontosan attól lenne szép, és - ami fontosabb - igazolható, ha érzelmekkel töltődne fel, Kundera szavaival élve, a "költői emlékezet" birodalmába tartozna. Tomáš költői emlékezetébe viszont kizárólag Tereza költözött. Akkor mégis miért csalja meg?
Emberileg nehezen védhető a viselkedése. Gyarló, esendő, végső soron gyenge ember, de feloldozást pontosan az a kegyelem adhatna, aminek (meg)létét rögtön a regény elején elvetni látszik Kundera; avagy az altruizmus belső késztetése, amit pedig a "minden . . . megengedtetik" negál. Ez bizony komoly (erkölcsi) feszültséget kelt bennem.
Kunderának mégis sikerül megváltania Tomášt azzal, hogy Tomáš karrierje egyetlen publikált írása miatt, amit a Tereza iránti szerelmének kezdete, egy buta metafora - az Oidipusz mítoszhoz való hasonlóság - ihletett, derékba törik. Amikor a rendszer felelősségre vonja őt lázítás okán, és arra kéri, tagadja meg a cikkben leírtakat, Tomáš elbizonytalanodik. Nem erkölcsi döntést hoz, csupán addig tanakodik, amíg nem marad választása.
Az én szememben mindenekelőtt e sodródás, a reménytelenség, az eseményekkel szembeni kikelés látszólagos értelmetlensége adhat okot a megbocsátásra. Ehhez viszont ki kell lépnem a szerelem és a hódítások hétköznapi világának síkjából, és distanciálva, egy nagyobb szerkezetben kell tekintenem a történetet. Mert a tetteinket nem szabad elbagatellizálni; az élet nem súlytalan, nem lehet az. Botlásaink elnézéséhez átfogóbb, súlyosabb keretet kell találni, legyen az metafizikai vagy fikciós, de a "nem ítélhetek" parancsa erkölcsi vákuumban nekem nem elég erős.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése