olyan könyv került a kezembe, melyek - közhellyel élve - mélységesen felkavartak. Az egyik Elizabeth Wurtzel Prozac Nationje, amit még az Egyesült Államokban szereztem be nem sokkal az után, hogy megjelent a második, új utószóval ellátott kiadás.
E visszaemlékezésben Wurtzel saját élményeiről ír, arról, hogyan és miért nem sikerült oly sokáig kimásznia a klinikai depresszióból, hogy végül egy új gyógyszer, a Prozac javítson a helyzeten.
A hazaúton, amikor először elolvastam a könyvet, még nem érintett meg különösebben a probléma. Akkor még nem tudtam, hogy évekkel később több szinten és módon is megtapasztalom a depresszió kilátástalanságát. Nem tudtam, jóllehet tisztán észlelhetőek voltak a jelek, hogy édesanyám ciklotímiája öt éven belül a halálához vezet. Hogy végül nem bír majd megküzdeni a betegséggel, és hiába minden próbálkozás, felakasztja magát. És hogy nem sokkal később egy kolléganőm, akin a magára erőltetett kiegyensúlyozottság miatt észre sem vettük, hogy bármi gond lenne vele, ugyanígy végez magával. Azt pedig végképp nem tudhattam, hogy ha nem is ilyen mélységekig zuhanva, de egy időre magam is a depresszió poklába kerülök.
"I hate myself and I want to die." Ezzel a kemény kijelentéssel indul a mű. Egyetlen mondatba sűrűsödik itt a depresszió veleje. "Gyűlölöm magam", hiszen úgy érzem, a világ nem képes befogadni engem. A kitaszítottság oka pedig nem más, mint hogy én magam vagyok képtelen befogadni a világot. Elszigeteltem magam, nincs valós érintkezési pont, a fájdalom buborékában élek. És Wurtzel ráérez a legfontosabbra: mivel a depressziós beteg számára az egyedüli valóság a megmagyarázhatatlan eredetű fájdalom, életének egyetlen célja csupán az lehet, hogy valamiféle értelmet adjon a fájdalomnak, valamiképp racionalizálja a helyzetet. Ezért az önvagdosás, a szerelmi bánat. Ha már kölcsönösen építő kapcsolatokat nem tudunk kialakítani, legalább alakítsuk úgy az életet, hogy a csalódások, a sérelmek igazolják azt, amit legbelül érzünk.
De saját lelkiállapotunk efféle externalizációja puszta öncsalás, csak még mélyebbre taszít.
No és a halálvágy? Természetes velejáró, hiszen menekülni vágyunk az elviselhetetlentől. És ha már kifelé, vissza a normalitásba nem lehet (de mit is jelent tulajdonképp a normalitás?), akkor marad az el, el, el. Minél messzebb a gyötrelmektől, az e világi pokoltól. Legegyszerűbb megoldásnak tehát a halál tűnhet. De Wurtzel ezúttal is megfogja a lényeget. Az öngyilkossághoz ugyanúgy erő kell, mint az élethez, és az ember többnyire az egyszerűbbet, vagyis az ismertet választja. Így inkább életben marad.
És ott az "és". Sehol az ok-okozatiság. Nem azért akarunk meghalni, mert gyűlöljük önmagunkat, nem. A két érzés mindössze az időbeni párhuzamosság miatt kapcsolódik egymáshoz, s erősíti egymást. Ám egyik sem indokolható a másikkal. Ez a metafizikai kapcsolódásmentesség a legiszonyatosabb és legfélelmetesebb az egészben.
Érdekes megfigyelni, ahogy Wurtzel bonyolult metaforák helyett a legegyszerűbb szimbólumokkal éri el a kívánt hatást. Prózája letisztult, tényszerű és tárgyilagos. Az irodalmi utalások inkább ironikusan feszültségoldó hatásúak, mintsem tolakodóak. Hemingway és részben T. S. Eliot óta ismerjük ezt, de sok más író mellett Bret Easton Ellis is élt ezzel az eszközzel. És hogy egy példát is hozzak:
"We're sorry, the number you have dialed is no longer in service. No further information is available."
A kikapcsolt telefon többrétű jelentéssel terhes jelkép. Wurtzel az édesapját nem éri el, aki számos tekintetben kiszállt az életéből. De ugyanez vonatkozhat önmagára is, hiszen ő ugyanúgy száműzte a világot, vagy száműzte magát a világból. E kettő lényegében ugyanaz; a kapcsolat megszakadt, nem adható további információ. Nem lehet visszatalálni - ha bármit lehet, legfeljebb újrakezdeni mindent elölről. Újból ki kell építeni a hálózatot, össze kell kötni a vezetékeket...
Ehhez azonban elengedhetetlen az adott és a kapott és az önmagunk iránt érzett szeretet. Márpedig ez jelenti itt a legnagyobb, szinte megoldhatatlan problémát. Wurtzel ugyanis képtelen volt elfogadni másoktól a szeretetet. Még amikor egyik barátja teljesen önzetlenül igyekezett is kedveskedni neki, kizárólag azt kereste, mibe köthet bele. Ez, a mindenáron való hibakeresés, az állandó kötekedés teljességgel önromboló, mert amikor végre valamennyire jól érezhetné magát, mindent elront; elviselhetetlenné teszi magát a barátok, ismerősök, orvosok számára, és csak a mások jóindulatától függ, hogy tökéletesen magára marad-e. De megengedhetjük-e az efféle feltétlen függést, kaphatunk-e ennyi odaadó, viszonzásként semmit nem követelő szeretetet?
Elizabeth Wurtzel kapott, mégis kizárólag a gyógyszer segített neki visszakapaszkodni az életbe, a normalitásba. Ám nem mindenki ennyire szerencsés, és a szerencsétlenekre mégis ki figyel? Meghalljuk-e a segélykiáltást, és ha igen, vajon tudjuk, miként reagáljunk? Az lenne az adekvát válasz, ha a fuldokló felé nyújtjuk a kezünket? Vagy ahogy egy helyen Wurtzel megjegyzi, az elfogadással még mélyebbre taszítjuk a hullámok közt, vagyis inkább az öngyűlölet és -sajnálat mocsarában vergődő embert?
Nincs válasz, azt hiszem. De legalább a kérdések közül pontosan ismerek már néhányat, és már ez is segíthet... Talán...
E visszaemlékezésben Wurtzel saját élményeiről ír, arról, hogyan és miért nem sikerült oly sokáig kimásznia a klinikai depresszióból, hogy végül egy új gyógyszer, a Prozac javítson a helyzeten.
A hazaúton, amikor először elolvastam a könyvet, még nem érintett meg különösebben a probléma. Akkor még nem tudtam, hogy évekkel később több szinten és módon is megtapasztalom a depresszió kilátástalanságát. Nem tudtam, jóllehet tisztán észlelhetőek voltak a jelek, hogy édesanyám ciklotímiája öt éven belül a halálához vezet. Hogy végül nem bír majd megküzdeni a betegséggel, és hiába minden próbálkozás, felakasztja magát. És hogy nem sokkal később egy kolléganőm, akin a magára erőltetett kiegyensúlyozottság miatt észre sem vettük, hogy bármi gond lenne vele, ugyanígy végez magával. Azt pedig végképp nem tudhattam, hogy ha nem is ilyen mélységekig zuhanva, de egy időre magam is a depresszió poklába kerülök.
"I hate myself and I want to die." Ezzel a kemény kijelentéssel indul a mű. Egyetlen mondatba sűrűsödik itt a depresszió veleje. "Gyűlölöm magam", hiszen úgy érzem, a világ nem képes befogadni engem. A kitaszítottság oka pedig nem más, mint hogy én magam vagyok képtelen befogadni a világot. Elszigeteltem magam, nincs valós érintkezési pont, a fájdalom buborékában élek. És Wurtzel ráérez a legfontosabbra: mivel a depressziós beteg számára az egyedüli valóság a megmagyarázhatatlan eredetű fájdalom, életének egyetlen célja csupán az lehet, hogy valamiféle értelmet adjon a fájdalomnak, valamiképp racionalizálja a helyzetet. Ezért az önvagdosás, a szerelmi bánat. Ha már kölcsönösen építő kapcsolatokat nem tudunk kialakítani, legalább alakítsuk úgy az életet, hogy a csalódások, a sérelmek igazolják azt, amit legbelül érzünk.
De saját lelkiállapotunk efféle externalizációja puszta öncsalás, csak még mélyebbre taszít.
No és a halálvágy? Természetes velejáró, hiszen menekülni vágyunk az elviselhetetlentől. És ha már kifelé, vissza a normalitásba nem lehet (de mit is jelent tulajdonképp a normalitás?), akkor marad az el, el, el. Minél messzebb a gyötrelmektől, az e világi pokoltól. Legegyszerűbb megoldásnak tehát a halál tűnhet. De Wurtzel ezúttal is megfogja a lényeget. Az öngyilkossághoz ugyanúgy erő kell, mint az élethez, és az ember többnyire az egyszerűbbet, vagyis az ismertet választja. Így inkább életben marad.
És ott az "és". Sehol az ok-okozatiság. Nem azért akarunk meghalni, mert gyűlöljük önmagunkat, nem. A két érzés mindössze az időbeni párhuzamosság miatt kapcsolódik egymáshoz, s erősíti egymást. Ám egyik sem indokolható a másikkal. Ez a metafizikai kapcsolódásmentesség a legiszonyatosabb és legfélelmetesebb az egészben.
Érdekes megfigyelni, ahogy Wurtzel bonyolult metaforák helyett a legegyszerűbb szimbólumokkal éri el a kívánt hatást. Prózája letisztult, tényszerű és tárgyilagos. Az irodalmi utalások inkább ironikusan feszültségoldó hatásúak, mintsem tolakodóak. Hemingway és részben T. S. Eliot óta ismerjük ezt, de sok más író mellett Bret Easton Ellis is élt ezzel az eszközzel. És hogy egy példát is hozzak:
"We're sorry, the number you have dialed is no longer in service. No further information is available."
A kikapcsolt telefon többrétű jelentéssel terhes jelkép. Wurtzel az édesapját nem éri el, aki számos tekintetben kiszállt az életéből. De ugyanez vonatkozhat önmagára is, hiszen ő ugyanúgy száműzte a világot, vagy száműzte magát a világból. E kettő lényegében ugyanaz; a kapcsolat megszakadt, nem adható további információ. Nem lehet visszatalálni - ha bármit lehet, legfeljebb újrakezdeni mindent elölről. Újból ki kell építeni a hálózatot, össze kell kötni a vezetékeket...
Ehhez azonban elengedhetetlen az adott és a kapott és az önmagunk iránt érzett szeretet. Márpedig ez jelenti itt a legnagyobb, szinte megoldhatatlan problémát. Wurtzel ugyanis képtelen volt elfogadni másoktól a szeretetet. Még amikor egyik barátja teljesen önzetlenül igyekezett is kedveskedni neki, kizárólag azt kereste, mibe köthet bele. Ez, a mindenáron való hibakeresés, az állandó kötekedés teljességgel önromboló, mert amikor végre valamennyire jól érezhetné magát, mindent elront; elviselhetetlenné teszi magát a barátok, ismerősök, orvosok számára, és csak a mások jóindulatától függ, hogy tökéletesen magára marad-e. De megengedhetjük-e az efféle feltétlen függést, kaphatunk-e ennyi odaadó, viszonzásként semmit nem követelő szeretetet?
Elizabeth Wurtzel kapott, mégis kizárólag a gyógyszer segített neki visszakapaszkodni az életbe, a normalitásba. Ám nem mindenki ennyire szerencsés, és a szerencsétlenekre mégis ki figyel? Meghalljuk-e a segélykiáltást, és ha igen, vajon tudjuk, miként reagáljunk? Az lenne az adekvát válasz, ha a fuldokló felé nyújtjuk a kezünket? Vagy ahogy egy helyen Wurtzel megjegyzi, az elfogadással még mélyebbre taszítjuk a hullámok közt, vagyis inkább az öngyűlölet és -sajnálat mocsarában vergődő embert?
Nincs válasz, azt hiszem. De legalább a kérdések közül pontosan ismerek már néhányat, és már ez is segíthet... Talán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése