könyv Kundera leghíresebbje, A lét elviselhetetlen könnyűsége. Ha egy évvel ezelőtt olvasom, mindössze jellegzetesen - bár rendkívüli természetességgel, másként fogalmazva briliánsan megírt - posztmodern regényt látok benne. Önmagára visszautaló, önelemző, ontológiai és nyelvfilozófiai fejtegetésekkel átszőtt történetet. Esetleg történettel (fragmentált, kronológiailag a regény közepén befejeződő mesével) átszőtt ontológiai és nyelvfilozófiai fejtegetések sorát, aminek gyújtópontja a Tomáš és Tereza szerelmét elbeszélő cselekményszövedéktől többé-kevésbé hatásosan elrejtett valódi téma: az 1968-as prágai tavasz tragédiája.
Mint ahogy a regény ténylegesen erről is szól.
Erről is. És még sok minden másról, mindenekelőtt a létezés esetlegességéről, az egyszeriség miatti könnyűségéről és - igen - elviselhetetlenségéről. Aminek legfőbb megtestesítője Tomáš. Tomáš, ez a hármas szabályt alkalmazó "erotikus barátságaival" bármely jó érzésű ember számára visszataszító és elfogadhatatlan alak, hiszen még csak nem is hagyományos értelemben vett Don Juan, aki a hódítás után egyszerűen továbblép, és nem szipolyozza, nem használja ki esendő áldozatait. Mert a gyors egymásutánban háromszori randevú még menthető, megmagyarázható, de a legalább három hetes kivárásokkal fenntartott állandó szeretői kapcsolatokra könnyen rámehet a másik fél élete.
De Tomáš közben véletlenek sorozatának köszönhetően beleszeret Terezába, és ezzel rögtön emberibbé lesz, ugyanis kiderül, hogy ő sem mentes a gyengeségtől, ő sem mindig képes irányítani, uralni a helyzetet. Innentől fogva hiába utasít, veszi rá a "vetkőzz le" ellenállhatatlan imperativusával szeretkezésre a partnereit, ő maga már behódolt; a férfiak védelmező ösztöneinek engedelmeskedve elveszítette hideg racionalitását, az érzelgősség csapdáját gondosan kikerülve megőrzött szabadságát. A gyengeség legyűrte az erőt.
(A fikciót és az absztrahált szerkezetet tekintve, a metaforák és szimbólumok síkjain szinte tobzódunk az ellenállás toposzaiban. A promiszkuitás a dystópiák megjelenése óta egyértelműen azonosítható a totalitárius társadalmakkal szembeni félig nyílt ellenállással, míg a szerelem, e társadalmi rendbe beilleszthetetlen, lényegileg nem szocializálható érzelem régtől fogva az eretnekség, a lázadás metaforája. A hármas számról talán felesleges is megemlíteni, hogy az asszociációk szintjén a stabilitással, a tökéletességgel, az istenivel, az éggel, a nem e világival társítható.
Kundera mindebből csupán az első tételt tudatosítja szövegszerűen, amikor a nemiséget szintén számtalan partnerrel kiélő Sabinával kifejteti, hogy Tomáš a giccs abszolút ellentéte. A giccsről viszont később, "A nagy menetelés" című fejezetben egy hosszas, szkatologikus elmélkedésből megtudhatjuk, hogy Sabina - és nyilván Kundera - szemében egyértelműen azonosítható bármely egyeduralmi rendszerrel, beleértve a nácizmust és a kommunizmust is.)
Tereza voltaképp mindenben Tomáš ellentéte, akit egy kamaszkori trauma (valójában azok egymásból fakadó sorozata) késztet arra, hogy meggyűlölje a saját testét, a szüleit, közvetlen környezetét; hogy mindenáron menekülni vágyjon, és belekapaszkodjon az első idegenbe, akivel valamiért (konkrétan egy, az előtte kinyitva heverő könyv okán) lelki rorkonságot érez. Mivel mintegy odaveti magát Tomášnak, a férfi kénytelen felvállalni a terhet, Tereza véletlenszerű szerelmének terhét, s csak később jön rá, hogy a nő abban az adott helyzetben bárkibe bleszeretett volna, csak hogy kiszakadjon régi világából.
Tereza szerelme ennek ellenére nem hamis, az élet nietzschei értelemben vett nehéz aspektusát képviseli. Ő egyetlen embernek akarja áldozni az életét, ezért egy, rettenetes bűntudatot ébresztő eset kivételével megcsalni is képtelen Tomášt, ugyanakkor inkább beleőrül a szenvedésbe, mégis elviseli, hogy férje rendszeresen más nőkkel hál. Továbbra is menekülnie kell hát, de már csak az álmok álnok, lidércnyomásos "menedéke" marad.
Sabina és Franz lényegében Tomáš és Tereza lelki átvetülései, az ellentétes nemre vonatkoztatott tükrözései, ám mivel patriarkális gondolkodásmódunkban a nemek szerepe eleve megszabott, Franz nem érhet el sikert azzal, hogy gyengének mutatkozik. Kijelentésében, hogy "a szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről", Tereza édesanyjának szavait halljuk visszhangozni: "anyának lenni annyi, mint mindent feláldozni". Ám Tereza anyja mindent elveszített, és vallomásának hatására Franzra is hasonló sors vár.
Az áldozathozatal tehát nem sikk ma már; csupán a vesztesek mondanak le erejükről, az érvényesüléshez mindenképp szükséges erőszakról. Elkeserítő távlatok, és személyes szinten - számomra legalább is - elfogadhatatlanok. A történelem kontextusába helyezve mégis érthető, hiszen Dubček végül behódolt, kényszer hatására bár, de mégis lemondott az erejéről, amíg a szovjet csapatok erőszakot tettek a hazáján.
A szabad szerelem, az érzékiség ezért inkább a metaforák szintjén, a puritán diktatúra elleni küzdelemként értelmezendő, vagyis a kapcsolatokat az absztrakciók, a mögöttes értelmek vizonylatában érdemes tovább vizsgálni.
Amíg Tomáš és Tereza kapcsolatának alapmetaforája az esetlegesség, addig Sabina és Franz szerelmi viszonyáé a ténylegesen jelentőséggel bíró kommunikáció, a megértés lehetetlensége. Mindkét témát tekinthetjük tipikusan a hatvanas évek végére jellemző toposznak, megéltségük azonban inkább azt erősíti bennem, hogy hiába igyekszünk arche- és sztreotípiákat ráhúzni a minket körülvevő világra és életünk történetének szereplőire, nem lehet eltekinteni az egyediség, a behelyettesíthetetlenség és a megismételhetetlenség "kategóriáitól". Mert a valóság - a gondosan megszerkesztett fikcióval ellentétben, és a fenti posztmodern toposzok paradox módon pontosan ezt erősítik - nem rögzített, nem kiismerhető, benne folytonosan improvizálni kell.
És ugyan nem akarom azt feltételezni, hogy tudatos mögé gondolásról lett volna szó (mint ahogy azt sem, hogy egyértelműen nem Kundera szándéka volt), különös következtetésekre jutottam, mikor megvizsgáltam a négy főszereplő kapcsolatainak rendszerét.
A két férfi és két nő között egyértelmű (jóllehet felemás) szimmetria működik. A könnyű Tomáš a nehéz Franz ellentéte, kettejüket pedig Sabina köti össze. A könnyű Sabina ugyanakkor a nehéz Terezával áll oppozícióban, és a kapocs szerepét viszonyukban Tomáš játssza, noha ténylegesen is ismerik egymást. Ha a párokat szembeállítjuk egymással, és a logikának megfelelő sorrendben (Tereza - Tomáš - Sabina - Franz) elhelyezzük egy kör mentén, melynek egyik féltekéje a nietzschei értelemben vett könnyű, a másik a nehéz oldalt képviseli, arra a következtetésre jutunk, hogy a kapott alakzat nyitott, hiszen Tereza semmiféle módon nem köthető Franzhoz.
E nyitott kör nem más, mint egy C-alakzat, a C ütemjelzés ugyanakkor a menzurális notációban a tempus imperfectum, a nem tökéletes idő szimbóluma, szemben a körrel, vagyis O-val, ami a tökéletes idő, a tempus perfectum jele. (Hogy a zenei asszociáció nem teljesen önkényes és erőltetett, talán kellően igazolja a beethoveni utalás, az "Es muss sein" parancsa, valamint a motívumok kissé már zavaró, stretta-szerű halmozódása az Ötödik részben.) Ha hihetünk a jelképfejtésnek, és az szimbolikus idő eszerint nem ciklikus, hanem lezáratlan, a regény ítélete szerint a világ könnyűnek, vagyis elviselhetetlennek találtatott, mivel a nehézséget, a szeretet felelősségét felvállalók sosem találnak egymásra egy tökéletes időben.
Marad Karenin rejtélye, aki az állatok érdek nélküli, következésképp feltétlen szeretetének képviselője; talán egyfajta "quinta essentia", amely túlmutat a testiségen és más materiális igényeken alapuló szereteten. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a regény nem Tomáš és Tereza egy korábbi fejezetben leírt halálával, hanem a kutya búcsúztatásával végződik...
Mint ahogy a regény ténylegesen erről is szól.
Erről is. És még sok minden másról, mindenekelőtt a létezés esetlegességéről, az egyszeriség miatti könnyűségéről és - igen - elviselhetetlenségéről. Aminek legfőbb megtestesítője Tomáš. Tomáš, ez a hármas szabályt alkalmazó "erotikus barátságaival" bármely jó érzésű ember számára visszataszító és elfogadhatatlan alak, hiszen még csak nem is hagyományos értelemben vett Don Juan, aki a hódítás után egyszerűen továbblép, és nem szipolyozza, nem használja ki esendő áldozatait. Mert a gyors egymásutánban háromszori randevú még menthető, megmagyarázható, de a legalább három hetes kivárásokkal fenntartott állandó szeretői kapcsolatokra könnyen rámehet a másik fél élete.
De Tomáš közben véletlenek sorozatának köszönhetően beleszeret Terezába, és ezzel rögtön emberibbé lesz, ugyanis kiderül, hogy ő sem mentes a gyengeségtől, ő sem mindig képes irányítani, uralni a helyzetet. Innentől fogva hiába utasít, veszi rá a "vetkőzz le" ellenállhatatlan imperativusával szeretkezésre a partnereit, ő maga már behódolt; a férfiak védelmező ösztöneinek engedelmeskedve elveszítette hideg racionalitását, az érzelgősség csapdáját gondosan kikerülve megőrzött szabadságát. A gyengeség legyűrte az erőt.
(A fikciót és az absztrahált szerkezetet tekintve, a metaforák és szimbólumok síkjain szinte tobzódunk az ellenállás toposzaiban. A promiszkuitás a dystópiák megjelenése óta egyértelműen azonosítható a totalitárius társadalmakkal szembeni félig nyílt ellenállással, míg a szerelem, e társadalmi rendbe beilleszthetetlen, lényegileg nem szocializálható érzelem régtől fogva az eretnekség, a lázadás metaforája. A hármas számról talán felesleges is megemlíteni, hogy az asszociációk szintjén a stabilitással, a tökéletességgel, az istenivel, az éggel, a nem e világival társítható.
Kundera mindebből csupán az első tételt tudatosítja szövegszerűen, amikor a nemiséget szintén számtalan partnerrel kiélő Sabinával kifejteti, hogy Tomáš a giccs abszolút ellentéte. A giccsről viszont később, "A nagy menetelés" című fejezetben egy hosszas, szkatologikus elmélkedésből megtudhatjuk, hogy Sabina - és nyilván Kundera - szemében egyértelműen azonosítható bármely egyeduralmi rendszerrel, beleértve a nácizmust és a kommunizmust is.)
Tereza voltaképp mindenben Tomáš ellentéte, akit egy kamaszkori trauma (valójában azok egymásból fakadó sorozata) késztet arra, hogy meggyűlölje a saját testét, a szüleit, közvetlen környezetét; hogy mindenáron menekülni vágyjon, és belekapaszkodjon az első idegenbe, akivel valamiért (konkrétan egy, az előtte kinyitva heverő könyv okán) lelki rorkonságot érez. Mivel mintegy odaveti magát Tomášnak, a férfi kénytelen felvállalni a terhet, Tereza véletlenszerű szerelmének terhét, s csak később jön rá, hogy a nő abban az adott helyzetben bárkibe bleszeretett volna, csak hogy kiszakadjon régi világából.
Tereza szerelme ennek ellenére nem hamis, az élet nietzschei értelemben vett nehéz aspektusát képviseli. Ő egyetlen embernek akarja áldozni az életét, ezért egy, rettenetes bűntudatot ébresztő eset kivételével megcsalni is képtelen Tomášt, ugyanakkor inkább beleőrül a szenvedésbe, mégis elviseli, hogy férje rendszeresen más nőkkel hál. Továbbra is menekülnie kell hát, de már csak az álmok álnok, lidércnyomásos "menedéke" marad.
Sabina és Franz lényegében Tomáš és Tereza lelki átvetülései, az ellentétes nemre vonatkoztatott tükrözései, ám mivel patriarkális gondolkodásmódunkban a nemek szerepe eleve megszabott, Franz nem érhet el sikert azzal, hogy gyengének mutatkozik. Kijelentésében, hogy "a szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről", Tereza édesanyjának szavait halljuk visszhangozni: "anyának lenni annyi, mint mindent feláldozni". Ám Tereza anyja mindent elveszített, és vallomásának hatására Franzra is hasonló sors vár.
Az áldozathozatal tehát nem sikk ma már; csupán a vesztesek mondanak le erejükről, az érvényesüléshez mindenképp szükséges erőszakról. Elkeserítő távlatok, és személyes szinten - számomra legalább is - elfogadhatatlanok. A történelem kontextusába helyezve mégis érthető, hiszen Dubček végül behódolt, kényszer hatására bár, de mégis lemondott az erejéről, amíg a szovjet csapatok erőszakot tettek a hazáján.
A szabad szerelem, az érzékiség ezért inkább a metaforák szintjén, a puritán diktatúra elleni küzdelemként értelmezendő, vagyis a kapcsolatokat az absztrakciók, a mögöttes értelmek vizonylatában érdemes tovább vizsgálni.
Amíg Tomáš és Tereza kapcsolatának alapmetaforája az esetlegesség, addig Sabina és Franz szerelmi viszonyáé a ténylegesen jelentőséggel bíró kommunikáció, a megértés lehetetlensége. Mindkét témát tekinthetjük tipikusan a hatvanas évek végére jellemző toposznak, megéltségük azonban inkább azt erősíti bennem, hogy hiába igyekszünk arche- és sztreotípiákat ráhúzni a minket körülvevő világra és életünk történetének szereplőire, nem lehet eltekinteni az egyediség, a behelyettesíthetetlenség és a megismételhetetlenség "kategóriáitól". Mert a valóság - a gondosan megszerkesztett fikcióval ellentétben, és a fenti posztmodern toposzok paradox módon pontosan ezt erősítik - nem rögzített, nem kiismerhető, benne folytonosan improvizálni kell.
És ugyan nem akarom azt feltételezni, hogy tudatos mögé gondolásról lett volna szó (mint ahogy azt sem, hogy egyértelműen nem Kundera szándéka volt), különös következtetésekre jutottam, mikor megvizsgáltam a négy főszereplő kapcsolatainak rendszerét.
A két férfi és két nő között egyértelmű (jóllehet felemás) szimmetria működik. A könnyű Tomáš a nehéz Franz ellentéte, kettejüket pedig Sabina köti össze. A könnyű Sabina ugyanakkor a nehéz Terezával áll oppozícióban, és a kapocs szerepét viszonyukban Tomáš játssza, noha ténylegesen is ismerik egymást. Ha a párokat szembeállítjuk egymással, és a logikának megfelelő sorrendben (Tereza - Tomáš - Sabina - Franz) elhelyezzük egy kör mentén, melynek egyik féltekéje a nietzschei értelemben vett könnyű, a másik a nehéz oldalt képviseli, arra a következtetésre jutunk, hogy a kapott alakzat nyitott, hiszen Tereza semmiféle módon nem köthető Franzhoz.
E nyitott kör nem más, mint egy C-alakzat, a C ütemjelzés ugyanakkor a menzurális notációban a tempus imperfectum, a nem tökéletes idő szimbóluma, szemben a körrel, vagyis O-val, ami a tökéletes idő, a tempus perfectum jele. (Hogy a zenei asszociáció nem teljesen önkényes és erőltetett, talán kellően igazolja a beethoveni utalás, az "Es muss sein" parancsa, valamint a motívumok kissé már zavaró, stretta-szerű halmozódása az Ötödik részben.) Ha hihetünk a jelképfejtésnek, és az szimbolikus idő eszerint nem ciklikus, hanem lezáratlan, a regény ítélete szerint a világ könnyűnek, vagyis elviselhetetlennek találtatott, mivel a nehézséget, a szeretet felelősségét felvállalók sosem találnak egymásra egy tökéletes időben.
Marad Karenin rejtélye, aki az állatok érdek nélküli, következésképp feltétlen szeretetének képviselője; talán egyfajta "quinta essentia", amely túlmutat a testiségen és más materiális igényeken alapuló szereteten. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a regény nem Tomáš és Tereza egy korábbi fejezetben leírt halálával, hanem a kutya búcsúztatásával végződik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése