who waits". Ha megkérdeznék, miért kezdtem el fordítani, ezt a Bradbury-novellát nevezném meg okként.
Még gimnáziumba jártam, amikor megszerettették velem a tudományos fantasztikumot, és sorra olvastam a nagy klasszikusok, vagyis Asimov és Clarke novelláit, regényeit. (Dick akkoriban legfeljebb a Galaktikában, egy-egy kisprózával jelent meg, így komoly kötődés nem alakulhatott ki bennem iránta.) S maradt még Bradbury, akitől elsőként a Marsbéli krónikákat vettem a kezembe, ám valamiért nem tetszett a regény magyar változata, így tovább nem is próbálkoztam vele.
Aztán amikor már kellően gazdag szókinccsel és biztos nyelvtani tudással bírtam angolból ahhoz, hogy eredetiben ismerkedjem az írásaival, ismét nekiveselkedtem - immár a Martian Chroniclesnek. Ami egyszerűen lenyűgözött. Költészet volt ez, szomorú és szép szavak szövevénye. Az ötlet, a gondolat talán nem is érdekelt annyira, hiszen a sci-fiből megszokott környezet és tematika sokszor pusztán ürügyként szolgált egy másik típusú, mélyebb, filozofikusabb, egyetemesebb gondolat megfogalmazására, aminek valójában már nem sok köze volt űrhajókhoz, csillagközi utazáshoz, tudományos fejlődéshez, világmegváltó találmányokhoz. (Persze a sci-finek valójában sosem ezekhez van köze, legfeljebb Bradburynél sokkal szembetűnőbb a leleplezett leplezés.)
Az első regényt a novellák követték - azt olvastam, amit épp felleltem a városi könyvtárban, Nagykanizsa pedig legfeljebb viszonylagosan bővelkedett angol nyelvű köteteben -, s végül rátaláltam a "The One Who Waits"-re. És rájöttem, hogy líraiságában, zenéjében és eszméiben egyaránt átadhatatlan, lefordíthatatlan prózaköltemény. Nem a hagyományos értelemben, de mégis az.
Egyszóval elhatároztam, hogy majd, amikor eleget tanultam és tudok már ahhoz, hogy a szentségtörés veszélye nélkül nekiveselkedhessek a feladatnak, magyarra fordítom.
Mondanom sem kell, hogy megelőztek, én pedig egészen más szövegekkel és történetekkel indítottam fordítói pályafutásomat. Végül tavaly megkerestek, elvállalnám-e, hogy lefordítom Bradbury egyik novelláját, s természetesen kaptam az alkalmon. "A holnap gyermeke" A villamos testet énekelem című kötetben jelent meg.
És most, egy meglehetősen hányattatott év után, amolyan újrakezdésként, ismét Bradburyt fordítok...
Még gimnáziumba jártam, amikor megszerettették velem a tudományos fantasztikumot, és sorra olvastam a nagy klasszikusok, vagyis Asimov és Clarke novelláit, regényeit. (Dick akkoriban legfeljebb a Galaktikában, egy-egy kisprózával jelent meg, így komoly kötődés nem alakulhatott ki bennem iránta.) S maradt még Bradbury, akitől elsőként a Marsbéli krónikákat vettem a kezembe, ám valamiért nem tetszett a regény magyar változata, így tovább nem is próbálkoztam vele.
Aztán amikor már kellően gazdag szókinccsel és biztos nyelvtani tudással bírtam angolból ahhoz, hogy eredetiben ismerkedjem az írásaival, ismét nekiveselkedtem - immár a Martian Chroniclesnek. Ami egyszerűen lenyűgözött. Költészet volt ez, szomorú és szép szavak szövevénye. Az ötlet, a gondolat talán nem is érdekelt annyira, hiszen a sci-fiből megszokott környezet és tematika sokszor pusztán ürügyként szolgált egy másik típusú, mélyebb, filozofikusabb, egyetemesebb gondolat megfogalmazására, aminek valójában már nem sok köze volt űrhajókhoz, csillagközi utazáshoz, tudományos fejlődéshez, világmegváltó találmányokhoz. (Persze a sci-finek valójában sosem ezekhez van köze, legfeljebb Bradburynél sokkal szembetűnőbb a leleplezett leplezés.)
Az első regényt a novellák követték - azt olvastam, amit épp felleltem a városi könyvtárban, Nagykanizsa pedig legfeljebb viszonylagosan bővelkedett angol nyelvű köteteben -, s végül rátaláltam a "The One Who Waits"-re. És rájöttem, hogy líraiságában, zenéjében és eszméiben egyaránt átadhatatlan, lefordíthatatlan prózaköltemény. Nem a hagyományos értelemben, de mégis az.
Egyszóval elhatároztam, hogy majd, amikor eleget tanultam és tudok már ahhoz, hogy a szentségtörés veszélye nélkül nekiveselkedhessek a feladatnak, magyarra fordítom.
Mondanom sem kell, hogy megelőztek, én pedig egészen más szövegekkel és történetekkel indítottam fordítói pályafutásomat. Végül tavaly megkerestek, elvállalnám-e, hogy lefordítom Bradbury egyik novelláját, s természetesen kaptam az alkalmon. "A holnap gyermeke" A villamos testet énekelem című kötetben jelent meg.
És most, egy meglehetősen hányattatott év után, amolyan újrakezdésként, ismét Bradburyt fordítok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése